Elvárások és valóság: több mint egy év lemaradás
Az előadás egyik legfontosabb kimondott megállapítása, hogy a mai óvodás- és kisiskoláskorú gyermekek fejlődési üteme sok területen elmarad a korábban megszokott szintektől. Gyakori a közel másfél éves késés a mozgás, a kognitív funkciók, a szociális készségek és a verbális kompetenciák területén. Míg a szülők magas elvárásokkal indítják útjára gyermekeiket (sokszor 2,5 évesen) – rövid idő alatt szeretnék látni a helyes nagymozgásokat, a kialakult grafomotoros készségeket, a megfelelő mozgáskoordinációt, nem is beszélve a szociális és verbális kompetenciákról. Azonban a valóság az, hogy a gyerekek jelentős része még nem érett ezekre a szintekre, ugyanis a köznevelési intézménybe úgy lép be, hogy lemaradásban van, nincs óvodaérettségi szinten (nem szobatiszta, beszélni nem tud, szükségleteit nem tudja jelezni).
A prezentáció során jól látható volt, hogy a szülői elvárások magasak, ugyanakkor a pedagógusok nap mint nap azzal szembesülnek, hogy a gyerekek testi és lelki felkészültsége nem azon a szinten van, hogy az óvoda megkezdhesse munkáját. Gyakorlatilag egy olyan elmaradást kell bepótolni, egy olyan tudást kell megadni a gyerekeknek, mellyel már a kicsiknek rendelkeznie kellene az óvodába lépés idején.
A játék, mint „csodamódszer” – de ki tanítja meg játszani a szülőket?
A mini- és kiscsoportba érkező gyerekek sokszor csak állnak a szabadjáték idejében a játékok között, és nézik, hogy ez meg az, mire való? Az előadók külön felhívták a figyelmet egy sokszor elhallgatott problémára: a mai gyerekek sokszor azért nem tudnak játszani, mert a szüleik sem tudnak, nem adnak mintát otthon a családban. A lányok tétlenül nézelődnek a babakonyhában, hiszen anya otthon nem főz, a többgenerációs családok már megszűntek, nincs nagymama minta sem, aki otthon volt és vitte esetleg a háztartást. Az óvodáskorú gyermekek nagyszülei még dolgoznak (nem jellemző, hogy 55 éves korban el tudnak menni nyugdíjba, mint évtizedekkel ezelőtt), vagyis nem tudnak unokázni úgy, mint régen. A fiúk sem tudnak a fakockákkal építeni, hiszen apa otthon nem tottyan le velük a szőnyegre; vagy dolgozik, vagy a számítógép/televízió előtt ül. A szülők, ha otthon vannak, és nem „önmegvalósítanak”, a közös családi élmények, játék helyett a telefont nyomkodják, pörgetik a közösségi média oldalait, sokszor a gyermekek is kapnak tablet-et, anya leharcolt telefonját és azt nyomkodják, tologatják órákig.
A játék hiánya a családi életben azt eredményezi, hogy a gyerekeknek nincs mintájuk, nincs, aki megtanítsa őket a játék örömére és szabályaira. Így a pedagógusok kettős feladattal néznek szembe: nemcsak a gyermekeket kell játékba hívniuk, hanem a szülőket is meg kell tanítani arra, hogyan lehet otthon a játék a közös tanulás és a fejlődés terepe. Hiszen a tanulási folyamat nem állhat meg az intézmény falainál; a gyerekeknek egy bizonyos tudásszinttel kellene megérkezniük az óvodába vagy iskolába, és ebben az otthoni tapasztalatoknak, a szülői mintának kulcsszerepe van.
Az óvodáskor időszakában (a gyermek 3-6 éves) – az első kötelező intézményi nevelés – a gyermek játéka folyamatos és látványos fejlődésen megy keresztül. Például egy 3-4 éves gyermekkel nem lehet szabályok szerint játszani (gondolunk itt a társasjátékra), náluk még nincs szabálytudat, az csak 5-6 éves korban jelenik meg. Tisztában kell lennünk az életkori sajátosságokkal, a gyermek képességei szintjével, ennek megfelelően kell választani játéktevékenységet, illetve ezzel összhangban kell motiválni. Így tudjuk kielégíteni szükségleteit, megteremteni a megfelelő játék feltételeit, illetve a játékba épített tanulását segíteni.
Amikor a gyerek „csak játszik” az valójában egy tanulási folyamat. Ezért fontos, hogy tudjon játszani, legyen rá lehetősége, és biztosítani számára a szabad játékot. Sok szülő már kisgyermekkorban elkezdi a különórákat hajszolni, pedig a gyereket csak hagyni kéne játszani, hagyni, hogy az elmélyült és örömteli legyen.
A játék részben veleszületett, részben tanult képesség
A játékkészség alapja ösztönös, gondoljunk a csecsemők rugdalózására, kéznézegetésére….Ez a felfedezés és örömszerzés vágya az emberi fejlődés természetes része. Az állatoknál is megfigyelhető: A kölykök is „ játékkal” tanulják meg a túlélést segítő mozgásokat.
A gyermek a társas szabályokat, szerepeket és szimbolikus játékokat ( pl.”anya leszek”, „ boltosat játszunk”…) a környezetétől tanulja. A kulturális minták, a szülők pedagógusok és kortársak példája segíti, hogy a játék sruktúráltabb és gazdagabb legyen.
Tehát nagyon fontos tudni, hogy a játék ösztönös késztetés, de tartalma, formája és szabályai TANULÁS révén alakulnak.
Néhány ötlet a játékokhoz, amivel elkezdhetjük a lemaradást behozni
· A kisgyermekek első játékélményének kéne lennie az ölbeli játékoknak. Ha ez kimaradt otthon, azt érdemes pótolni (a beszoktatásnál kapcsolatfelvételi lehetőség, a bizalom erősítését is szolgálja). Az ölbeli ringató játékokat ritmikus, rövid mondókákkal, énekkel kísérjük, és fontos, hogy egymás után többször is ismételjük - ezzel már fejlesztést valósítunk meg.
· A gyakorló játékok számos területen fejlesztik a gyerekeket: motoros funkciók, nagy- és finom mozgások (elsősorban a manipuláció), szem és kézkoordináció… Ez a játékforma óvodás korban nem tűnik el, továbbra is játszák a gyerekek, illetve beépül más játéktípusokban, tevékenységekbe. Így szükség van az óvodában is az a tárgyakkal, vagy anélkül ismétlődő egyszerű mozgásokra. Gurítsa a labdát, tologassa az autót, pakolja egymásra a kockákat, pötyizen, gyurmázzon a gyerek – ha ez a világ dolgait feltáró szakasz kimaradt, pótolni kell.
· A konstruáló játékoknak több szintje van, meg kell állapítani, hogy az adott gyermeknek mi a szintje. Olyan helyzetet kell teremteni, melyben jól érzi magát, illetve az alkotás örömét meg tudja találni. Lehet az egyszerű, pakolászáson alapuló torony építés, vagy egy bonyolultabb lego-mű létrehozása.
· A szerepjátékok korábban megjelennek, mint sokan gondolnák. Ha a kislány ül a földön és egy lapos fakockát tart a kezében, amit a másik kéz mutatóujjával ritmikusan simít vagy megbök, akkor ő a „fészbukoló anya” szerepében van. Nem véletlen, hogy a kezdetleges szerepjátékokat szokás utánzásos játékoknak is nevezni. A pedagógusnak ilyenkor meg kell találnia az egyénhez megfelelő szerepjátékot, és ebbe kell bevezetnie (szerelés, főzés, babázás…). És bizony a szülővel is kell párhuzamosan foglalkozni, hogy ő mutatja otthon a gyermeknek a példát, és bizony munka után le kell vele ülni a szőnyegre játszani, beszélni...
További hasznos, konkrét ötleteket, komplex játékleírásokat találhatunk az előadáson bemutatott A gyermekek játéka – és ami mögötte van (Kerekes Valéria, Böddi Zsófia, Bavalics Laura, Móra Könyvkiadó, 2024) című könyvben.
Záró gondolatok
A közönséget magával ragadó előadás és a beszélgetés közös pontja az volt: a pedagógusok és a szülők közös felelőssége, hogy ne csak elvárásokkal, hanem megértéssel és türelemmel forduljanak a gyermekek felé. A kisgyermekkorban tapasztalható „időcsúszás” nem leküzdhetetlen akadály, hanem pedagógiai kihívás, amelyre a játékos tanulás és a közösségi minta adhat választ.
A Mentorháló ezen előadása erős, gondolatébresztő nyitánnyal indította az őszi évadot – üzenete pedig minden pedagógus, szülő és hallgató számára aktuális: a gyerekekkel való munkában a türelem, a kreativitás és a játékos szemlélet lehet a legnagyobb erőforrásunk. Időt kell áldoznunk a gyermekeinkre, ha el akarjuk kerülni az „időcsúszást”.