A homlok mögött helyezkedik el a frontális lebeny, amely segít abban, hogy elképzeljük a hallott mesét. Minél többször használjuk, annál jobban fejlődik. Vannak gyerekek, akiknek nagyon fejlett a képzeletviláguk, ők biztosan sok mesét hallgattak. Későbbi éveikben, amikor történelem órán elolvassák a Muhi csatát, akkor is az agyuknak ezt a részét használják a megértéshez, feldolgozáshoz. Elképzelik, hogyan történhetett. Manapság annyiszor halljuk, hogy baj van a szövegértéssel. A mai kor problémája ez. A gyerekek nem tudják megérteni, amit olvasnak. Miért? Talán túl sokat néznek Tv-t és túl keveset hallgatnak mesét a gyerekeink?
Nézzük, hogyan vélekedik erről a témáról Vekerdy Tamás pszichológus:
„Ha odalökjük a gyereket valamelyik képernyő - az elektromos bébiszitter - elé, abban a reményben, hogy most majd lesz egy kis nyugalom, tényleg nem is csalatkozunk. A gyerek nem tud elszabadulni a kép, a mozgó kép, a képernyő varázsától. Ott ül lenyűgözötten, és ha megfigyeljük, láthatjuk, hogy egyre feszültebb lesz. Egy idő múlva már körmét is rágja vagy tépkedi, haját csavargatja vagy ugrál a kanapén, de elszakadni nem tud, teljesen függetlenül attól, hogy a képernyő éppen mit közvetít számára.
A külső kép azonban nem segíti hozzá a feldolgozáshoz, ellenkezőleg, feldolgozhatatlan információkkal árasztja el, és gátolja a belső képkészítést. A feszültségek, indulatok, vágyak felduzzadnak, feldolgozatlanul maradnak, majd hirtelen agresszióban csattannak ki, amit esetleg letört tétlenség követ, amíg oda nem ülhet újra az őt rabul ejtő képernyő elé. Ha egy kisgyermek csak a legszelídebb angol természetfilmeket nézi a hétvégi tévézés óráiban, akkor is agresszív lesz tőle, mert nem mozoghatott, és nem történt meg a belső feldolgozás. Még tovább nő a feldolgozatlan feszültség akkor, ha szelíd természetfilm helyett agressziót közvetít a képernyő. Ha azzal vigasztalnánk magunkat, hogy gyermekeink csak a "nekik való" rajzfilmeket nézik, akkor tudnunk kell, hogy az általános agressziós szint éppen rajzfilmnézés közben növekszik a legnagyobb mértékben.
Egyre többet hallunk olyan gyerekekről, akik nem szeretnek mesét hallgatni, nem is tudnak rá odafigyelni. Az általam ismert esetekben mindig felfedezhető volt a háttérben a napi rendszeres, esetleg több órán át tartó képernyőhatás. Aki rászokik a televízió zsongító kábulatára, az "elfelejt" belső képeket készíteni - s így számára sem a mese, sem a játék nem lesz vonzó és érdekes. Ami azt is jelenti, hogy nem tudja belső élményeit, állapotait feldolgozni, és megjósolható, hogy pszichikusan egyre rosszabb, egyre dekoncentráltabb állapotba kerül. Veszélyes helyzet! A televízió ráadásul sokszor döntően beleavatkozik a családok életvitelébe, szokásaiba, közös étkezéseibe, úgy, hogy ezeket megszünteti vagy átformálja.
Megoldásként jól el tudok képzelni olyan radikális megoldást is, hogy nem videózunk, nem televíziózunk egyáltalán, az azonban egészen bizonyos, hogy tudatos válogatással kellene korlátoznunk a képernyő előtt töltött időt. Kisgyerekeink esetében pedig velük együtt oda kellene ülnünk a képernyő elé, hogy közben is, utána is beszélni tudjunk arról, amit láttak.”
Gyermekeinknek mesét olvasni, vagy mondani nem is olyan időpazarlás, mint első hallásra tűnhet. Befektetünk a jövőbe, megkönnyíthetjük vele későbbi iskolai éveit. Használjuk ki hát az időt, amíg még lehet.