Az óvo­dai beszok­ta­tás öt parancsolata

Szülői érzé­sek

A beszok­ta­tás sike­res­sége első­sor­ban a szülőkön múlik, az ő fejükben dől el. Ha a szülők, az édesanya nem kész elen­gedni gyer­me­két, ha érez­hetően izgul, kétel­kedik és bizony­ta­lan, a gyermeke is hasonló érzé­sek­kel lép majd be az ovi kapu­ján. Ezért félel­mek helyett pozi­tív dol­go­kat kell megfogalmazni: sokat beszélgetni gyer­me­kkel arról, mennyi új bará­tot sze­rez majd, vagy milyen sok új játék­kal, élménnyel talál­ko­zik az óvodában.

Elvá­rá­sok

Nem szabad, hogy a kül­vi­lág, más szülők véle­mé­nye befo­lyá­sol­ja a beszoktatást. "Ha sír az a jó, ha nem sír akkor biz­to­san nem kötő­dik". "Már a har­ma­dik napon gond nél­kül ott aludt". Ilyen és ehhez hasonló tör­té­ne­tek­kel min­dig talál­ko­zunk, de sose legyen ez a mérv­adó. Nem egy-két nap alatt kell "letudni" a dol­got, csak azért, hogy meg­fe­leljen az elvá­rá­sok­nak és sem­mi­képp nem szabad elkeseredni, ha tovább, tart, mint, amire szá­mí­tot­tak.

Az óvónők szerepe

Az óvónők ren­ge­te­get segít­het­nek abban, hogy a beszok­ta­tás gör­dü­lé­ke­nyen men­jen. Fel­ada­tuk nem könnyű, hiszen pil­la­na­tok alatt kell fel­mér­niük a gye­rek sze­mé­lyi­ség­je­gyeit és meg­ta­lálni hozzá a "kul­csot", ami­vel aztán kiala­kul a biza­lom peda­gó­gus és ovis között. Az óvó néniknek már  tapasz­ta­la­tuk van ebben a témá­ban, ezért bátran lehet taná­csot kérni, ha úgy érzik gyer­me­kük nem jól halad, de önök is sokat segít­hetnek, ha mesélnek nekik gyermekükről.

Mennyi ideig tartson?

A leg­fon­to­sabb sza­bály, hogy nincs sza­bály, mégis álta­lá­ban az óvo­dák elői­rá­nyoz­nak egy idő­ke­re­tet a beszok­ta­tásra. Sem­mi­képp nem szabad hete­kig húzni a folya­ma­tot, mert ez sem a gye­rek­nek, sem a szülőnek nem jó. Az első év egészében lehetnek hul­lám­völ­gyek, mert a tel­jes érzelmi kötő­dés kiala­ku­lá­sá­hoz hóna­pok szükségesek.

A leg­jobb barát

Egy ott­hon­ról hozott baba, egy ismerős takaró, vagy a ked­venc plüss­fi­gura sokat segít a gye­re­kek­nek, hogy meg­szok­ják az új kör­nye­ze­tet. Ráadá­sul, ha még a gyer­me­kek­ben kiala­kuló szo­ron­gás fel­ol­dá­sá­ban is segíti őket, mindenki oldot­tab­ban éli meg ezt a pár napot-hetet.

Beszok­ta­tás az oviba?

1. Ismerd meg az óvó ­né­ni­ket! Fon­tos, hogy való­ban bíz­zál ben­nük, ahhoz, hogy nyu­godt szív­vel hagy­hasd rájuk a gyer­me­ke­det. Te is tudod, hogy nem egy intéz­mény vigyáz majd rá, hanem hús-vér embe­rek.

2. Ala­kít­sa­tok ki egy búcsú ritu­á­lét, ami min­dig ugyan­úgy zaj­lik. Biz­ton­sá­got ad neked is és a gyer­me­ked­nek is, van eleje, vége, így segít abban is, hogy ne nyújt­sá­tok hosszúra az elkö­szö­nést. A búcsú legyen min­dig rövid, frap­páns, de intim, sze­re­tet­tel­jes. Min­den plusz másod­perc csak nehe­zíti a leválást.

3. Bíz­zál a gyer­me­ked­ben, és a cso­dás alkal­maz­ko­dási kész­sé­gé­ben. Tuda­to­sítsd magad­ban, hogy nem csak rád van szük­sége, hanem azokra az új tapasz­ta­la­tokra is, ame­lye­ket csak közös­ség­ben tud meg­sze­rezni. Ha túl­zot­tan aggódsz, azzal azt is kom­mu­ni­ká­lod felé, hogy nem bízol meg benne, s hogy nem képes meg­ol­dani a hely­ze­tet. Akkor ő hogyan bíz­zon magában?

4. Ha meg­old­ható, men­jél kicsit hama­rabb a gyer­me­ke­dért, hogy lásd, milyen jól érzi magát, hogy megnyugodj.

5. Sok gye­rek akkor kezd el sírni, ami­kor meg­látja anyát, mert akkor biz­ton­sá­gos érzel­mi­leg kiadni a sok ingert, ami nap­köz­ben fel­gyü­lem­lett. Ez is el fog múlni, csak a stresszt dol­gozza fel. Ne vedd magadra, jó jel, hogy erő­fe­szí­té­se­ket tesz, hogy alkal­maz­kod­jon az ovis léthez.

6. Ne kell­jen reg­gel rohanni, kap­kodni. Picit kel­je­tek koráb­ban, készítsd ki a ruhá­ját este, hogy jó han­gu­latú legyen az indulás.

7. Vond be az óvó ­né­nit, ha kell. A leg­töb­ben tud­ják mi a dol­guk ilyen­kor, hisz lát­tak már egyet, s mást, s ilyen­kor „fon­tos” fel­ada­to­kat adnak a nehe­zen leváló gye­re­kek­nek, miköz­ben ügye­sen kites­sé­ke­lik a meg­sza­kadó szívű anyukákat.

8. Bíz­zál benne, hogy egy­szer vége lesz, néhány hét alatt min­den gye­rek és anyuka beszo­kik az oviba, ha van­nak is különb­sé­gek közöttük.